A vonzás törvénye

“széles körben használt ezoterikus fogalom. Alapelve, hogy minden gondolat rezgéseket bocsát ki, és a hasonló a hasonlót vonzza.

A kifejezésnek több definíciója is van. A 19–20. század fordulóján úgy képzelték el, hogy fizikai hatása van az anyag alakulására. A mai felfogás szerint a vonzás törvénye azt jelenti, hogy az emberek gondolatai irányítják életük valóságát, akár tudatában vannak ennek, akár nem. Az elmélet szerint a gondolatoknak teremtő ereje van: amire gondolunk, és hisszük, hogy ez lehetséges, az valósággá válik. A gondolatok lehetnek tudatosak vagy tudattalanok.

A vonzás törvénye a 2006-ban megjelent A titok című filmmel és az Ábrahám tanításai című könyvvel került be a köztudatba. A film nem írja le pontosan a vonzás törvényét. Néhány dolog kell még, hogy a gondolatok tényleg megvalósuljanak. Ahogy tapasztalatot gyűjtünk, és egyre emelkedünk mind a bölcsességben (tudatosságban), a szerelmetességben (szeretetben), az igazságosságban, a jóságban, úgy jövünk rá, hogy mi is hiányzik még. A spontán, a nem tudatos megvalósulása a gondolatoknak a pillanat tört része alatt megy végbe, s ekkor teremtő állapotban vagyunk, vagyis a belsőnkkel egységben, amit nem is fogunk fel az alacsony állapotunk miatt. Úgy lehet elképzelni még, hogy a pillanat tört része alatt hol teremtő állapotban vagyunk, hol nem. El lehet képzelni úgy is, hogy az isteni mivoltunk folyamatos teremtésben van, csak ezen a létsíkon ezt nem fogjuk fel, nem engedjük meg magunknak, és így ritkán, esetleg nagyon kis periódusban van meg a kapcsolatunk az isteni mivoltunkkal. Látszólag más megközelítés minden magyarázat, de valójában mind ugyan azt írja le, csak más-más nézőpontból.”   Wikipédia szócikk

 Azt írtam volt az első blogbejegyzésben, hogy a vonzás törvénye, szép, színes könyvbe öntött formájában ordas nagy hazugság. A fenti szócikk ennél több információt nem is nagyon nyújt. Illetve de, még egy idézetet áthozok: „A vonzás törvénye sok híve szerint a kvantumfizikában gyökerezik.”

Vagyis abban a tudományágban, amelynek kutatói vizsgálataik során arra jutottak, hogy az elemi részecskék képesek az egymás közötti azonnali kommunikációra, még mielőtt egymással kölcsönhatásba kerültek volna fizikailag. A gyakorlatban – nagyon leegyszerűsítve persze – ez azt jelenti, hogy ha az atommag körül keringő elektron a haladási pályájáról egy másikra szeretne átlépni, akkor mindezt nem a tőle elvárható módon, azaz fénysebességgel teszi, amivel illemtudóan áthalad a két pálya közötti térrészen, hanem átugrik. Pontosabban eltűnik az egyik ponton és megjelenik a másikon, azaz egyszerre viselkedik anyagi részecskeként és hullámként. Vagyis, képletesen szólva, az atomnál kisebb részecskék ki-be ugrálnak a térben és időben az anyagi világba/ból, mozgásuk során hol itt vannak, hol nem. A tudósoknak pedig egyelőre fogalmuk sincs, hogy eltűnésük idején milyen térben és időben létezhetnek.

És akkor olvassuk újra a szócikk egyik mondatát: „A spontán, a nem tudatos megvalósulása a gondolatoknak a pillanat tört része alatt megy végbe, s ekkor teremtő állapotban vagyunk, vagyis a belsőnkkel egységben, amit nem is fogunk fel az alacsony állapotunk miatt. Úgy lehet elképzelni még, hogy a pillanat tört része alatt hol teremtő állapotban vagyunk, hol nem.”

Érdekes, nem? Mintha kissé hajazna ez a leírás az ugrándozó elektron viselkedésére.

A legtöbben nincsenek, nem lehetnek hatással a valóságra konzisztens módon, azaz belső ellentmondástól mentesen. Megfogalmaznak egy szándékot, majd rögtön, akaratlanul hozzágondolják: ezt nem tudom megcsinálni. Ha a világunk működési energiáját olyan pulzálásnak képzelem el, ahogyan az elektron ugrál a térben (és időben), az éppen megfogalmazott kívánság vagy vizualizáció realizálódhat, ha épp a jelenlét pillanatában fogant meg, vagy mondatott ki. Ha szerencsétlen és szükségszerűen fogalmatlan módon az eltűnés pillanatát választottam, vagy rögtön utánaküldtem a negatív gondolatot, nem történhet semmi.

Volt egy ismerősöm, aki órákon át volt képes taglalni a jövőre vonatkozó terveit. Nem célkitűzések voltak ezek, nem arról beszélt, hogyan fogja őket lépésről lépésre megvalósítani, kizárólag arról beszélt, hogy mit akar elérni, és mennyi idő alatt. Emlékszem, az őrületbe kergetett azzal, hogy a monológjai végén hosszú percekig ismételgette megfellebbezhetetlen határozottsággal: ez így lesz… ez így lesz… ez így lesz. Ne találgass, nyertél. Úgy lett. Nem ő keresgélte a lehetőségeket, azok találták meg őt. Semmi sem indokolta, hogy akár utólag is azt gondoljam róla, többet tudott másoknál. De a sorra teljesülő kívánságai igazolták, hogy valamit piszok jól csinál.

Azt hiszem, ideje elkezdeni nulla-huszonnégyben kívánni, kijelentő módban. Egyszer csak eltalálom a megfelelő pillanatot.