Ezt az axiómát Karl Marxtól kaptuk, és akármerre nézek magam körül, ennek visszaigazolását látom minden nap minden percében.
Azok a szerencsés emberek, akik szerető és jómódú családba születtek, minden feltételt és segítséget megkaptak a tanuláshoz, életkezdéshez, természetesnek veszik, hogy nekik ez alanyi jogon kijárt. Nincs okuk kétségbe vonni az élet igazságosságát. Ahogy azoknak sem, akik kevéssé jó, vagy egyenesen hátráltató körülmények között kezdték földi pályafutásukat, de a szorgalmuknak, tehetségüknek, kitartásuknak köszönhetően kitörtek abból a létkeretből, amivel az élet megkínálta őket.
Mindkét embertípus joggal hiheti, hogy a sors igazságos, hiszen számukra az. Egészen addig töretlen is a hitük, amíg nem történik valami drámai és mélyen igazságtalan dolog az életükben, amivel együtt jár a felismerés: a sorsunkat csak elenyésző mértékben irányítjuk mi magunk.
Annak a tudata, aki nyomorékon, betegen, nyomorba született, vagy oda jutott, szükségszerűen a fogyatékosságára, vagy a napi túlélésére szűkül.
Mégis ugyanazt az örökérvényű mesét és hitvilágot kapja útravalóul gazdag és szegény, egészséges és rokkant, hogy a jó elnyeri jutalmát, a rossz méltó büntetését. Ezt az alaptételt vésik az agyunkba pelenkás korunktól a gyerekmesék, az irodalmi művek elsöprő többsége, és a vallás is. A jók a mennybe jutnak, a gonoszok pokolra. Legfogékonyabb korunkban vésődik mélyen az agyunkba/lelkünkbe, hogy a világ igazságos hely, és ha jók vagyunk, Isten, vagy nevezzük bármilyen felsőbb hatalomnak, megjutalmaz minket. Ha ilyesmiben nem hiszünk, akkor pedig azt a tanulságot tesszük magunkévá, hogy a sorsunkat mi irányítjuk. Erre a mélyen gyökerező hitre erősítenek rá a spirituális tanítások is. A legsikeresebb irányzatok, mint – sokszor emlegetett kedvencem – a vonzás törvénye, egyenesen azt állítják, hogy az ember a gondolatai erejével képes teremteni. Azaz befolyásolni az anyagot, a láthatót és láthatatlant egyaránt.
A meséink, a vallásunk arra tanítanak, hogy akivel rossz dolgok történnek, az rászolgált a sorsára. Egészen addig el is hisszük ezt, amíg nem történik velünk vagy szerettünkkel valami tragikus, nem közlik velünk halálos betegség diagnózisát, nem szegényedik el a legjobb barátunk, vagy épp mi magunk, amíg elhisszük, hogy a földön fekvő hajléktalan maga tehet a sorsáról. Szeretünk nem tudomást venni arról a tényről, hogy az emberiség hetven százaléka nulla esélyt kap születésekor az élhető életre. Aki Fekete-Afrikába, Indiába, vagy egy borsodi zsákfaluba született, úgy került eleve vesztes helyzetbe, hogy nem követett el hibát vagy bűnt. Naponta szembesülünk azzal, hogy méltatlan és alkalmatlan emberek jutnak magas pozíciókba, jellemtörpék állítanak erkölcsi mércéket, gátlástalan bűnözők érnek meg matuzsálemi kort jólétben, jó és tisztességes embereket ölnek meg, vétlen fiatalok rokkannak meg balesetekben, minden héten megöl vagy megnyomorít egy nőt a párja, vagy a fél városon át kígyózik az ételosztásra várók sora.
Mégis csak akkor engedjük el az élet igazságosságába vetett hitet, amikor kívülről orrba ver minket a valóság, és a saját bőrünkön tapasztaljuk: a világ valójában egyáltalán nem igazságos. A jutalom vagy büntetés épp úgy a véletlen műve, mint a hasonlóság bármely létező személlyel a filmekben.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: