Impotens nő

De hogy szavam ne felejtsem,

a mai kor egyik zseniális találmányát, a mobiltelefont nevezhetném akár élethosszabbítónak is. Nem hiszed? Akkor menj vissza húsz évet az időben, és engedd el a gyerekedet péntek éjjel diszkóba, vagy házibuliba, éjfélig tartó kimenővel. Aztán virrassz az ágyadban, éjféltől tíz másodpercenként az óra számlapjára nézve, lesápadva, valahányszor szirénaszót hallasz. Körömrágás közben próbáld száműzni a fejedből az összes rémtörténetet, amit valaha hallottál késelésbe fordult bulizásról, gyerekrablásról, megerőszakolt lányokról és kirabolt fiúkról. És amikor negyven perccel a megszabott idő után végre elfordul a kulcs a bejárati ajtó zárjában, engedd ki egy sóhajjal az összes szorongató félelmedet, pattanj ki az ágyból, rohanj a gyerek elé, vond felelősségre, hogy mégis hogyan képzeli, hogy ezt teszi veled, csomókban hullik a hajad az idegességtől, soha többé nem mehet sehová, mert képtelen betartani a szabályokat. Majd fordulj sarkon, menj vissza az ágyadba, ahol végre álomba zuhanhatsz, de előtte még gratulálj magadnak, mert sosem gondoltad volna, hogy tudsz suttogva ordítani. És a következő héten kezdd elölről, mert persze elengeded ismét.

Mióta tudod, hogy ott van a gyerek zsebében a mobil, nyugodtan alszol, mert ha baj van, úgyis hív, s mivel a barátaival szórakozik, ha az övé lemerült, vagy ne adj isten, ellopták, hív majd másén. Mennyit tehet hozzá az éveid számához az, hogy nem kell órákig égig érő stresszben kuporognod minden rohadt pénteken?

Mitől lenne nyugodtabb az életed, ha a főiskolás, koleszos gyereked hogylétét nem tudnád naponta ellenőrizni, ha csak hétvégente láthatnád, minden rendben van-e vele? Mit nyerne az emberiségnek az a fele, akinek napi szinten van aggódni valója a szeretteiért, ha még mindig csak a hagyományos módokon tarthatna kapcsolatot velük?

Vagy vegyük az elvándorlást, ami nálunk épp aktuális, országos téma. Persze, te nem is mondtad soha, hogy az rossz lenne, hogy az itthon maradt nagymama nem csak leveleket írhat és kaphat, hanem naponta beszélhet a gyerekeivel, és láthatja az unokáját is, legalább képernyőn keresztül. Sosem lennél ilyen lelketlen, hiszen te csak az internet rossz oldalát ostorozod. Csakhogy a jónak és rossznak ítélt oldala épp úgy elválaszthatatlan egymástól, mint fénytől az árnyék. Egy dolog sem rossz vagy jó önmagában, az minősíti egyikké vagy másikká, ahogyan gondolkozunk róla.

Gondolhatod azt, hogy a zombi- vagy véres akciófilm káros, és Petike legkorábban akkor fogyaszthat ilyet, ha választójogot kap. Tegyük fel, hogy Petike másnap, az esti filmet kitárgyaló osztálytársai kérdésére szemrebbenés nélkül, méltósággal felvállalja, hogy ő ilyet nem nézhet, mert nem engedik. A legenyhébb reakció is az lesz, hogy Petikét kiröhögik. Aztán folyik tovább a társalgás, a feje felett, amiből kirekesztődött, hiszen nem tudhatja, miről van szó. Ugyanez a helyzet a legújabb számítógépes kalandjáték kitárgyalásakor. A kölykök épp olyanok, mint a felnőttek. Azokkal kommunikálnak önként és szívesen, akikkel egy nyelvet beszélnek. Petikével miről lehetne beszélgetni filmeken és játékokon kívül? Hogy milyen színű a pizsamája? Vagy hogy mit evett reggelire? Hallottad már a gyerekedet beszélgetni a vele egyívásúakkal? Egyik sem a családjáról mesél, vagy a hosszú távú terveiről, ha vannak ilyenjei egyáltalán. Nagyobb létszám előtt biztosan nem. Filmekről, játékokról, ruhákról, a legújabb kütyükről folyik a szó, később csajokról, pasikról. És mondhatod, hogy ha ez minden, akkor Petike jobban jár, ha nem vesz részt benne. Csak azt felejted el, hogy a közeg, amiben szocializálódik, amihez nap mint nap alkalmazkodnia kell, meghatározó abban, milyen emberré válik. Ha már azon a terepen elszigetelődik, kirekesztődik, ahol létfontosságú a befogadás, a napi szintű imidzsépítés, ahol megtanulhat hasonlítani azért, hogy egy nap majd merjen különbözni, mi lesz vele később, a felnőtt világban? Mégis mivel fogod kárpótolni a kiközösítésért, amit nem is magának köszönhet, hanem neked?

És mondok még valami állatira eretneket, botránkozz nyugodtan. Én bizony hagytam a gyerekeimet a villanypásztor előtt tenyészni, akár órákig is, ha ahhoz volt kedvük. Nézhettek mesét rogyásig, egyenesben vagy kazettán. Mindkettő imádta a Micimackót, a nagyfilmet és a sorozatot is, vég nélkül tudták nézni. Ennek köszönhetem, hogy az olvasni az istennek sem akaró lányom kezébe tudtam adni Benjamin Hoff zseniális könyvét, a Micimackó és a Taot. El is olvasta, és azóta betűfaló. Megfertőződött olvasásvírussal. A fiam pedig a mesék mellett megőrült a reklámokért. Én meg hosszú évekig tőle, mert mondta, énekelte, prüntyögte bele őket a fülembe. De nem bántam, mert két dolgot vitathatatlanul ennek köszönhet: a botfüle ellenére képes eltalálni a hangokat, és viszonylag tisztán énekelni. A másik, hogy első olvasásra hosszabb szövegeket is képes memorizálni.

És én is profitáltam a reklámőrületből. Ma már 0,2 másodperc alatt gyorsulok százra, ha el kell érnem a távkapcsolón a némító gombot, mikor a film közben beüvölt az intim betét.

 

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!