Impotens nő

Azt mondod,

a televízió vizuális méreg, agymosás, óvd tőle a gyermeked, óvd tőle magad. Az internet még ennél is veszélyesebb, kiszolgáltatottá tesz, magamutogató vagy kukkoló leszel, minden adatod megszerezhető és nyomon követhető rajta, édes istenem, óvj meg minket a mocsoktól, amely naponta ömlik az arcunkba világító képernyőkről. Mondod te, a szeretetguru, a kapcsolati vagy önismereti tréner, oppardon, coach, ezt manapság így kell mondani, akitől naponta kapok hírlevelet a postafiókomba, névre szólóan, annak ellenére, hogy sosem kértem, és a huszadik próbálkozás után fel is adtam, hogy töröljem magam a levlistádról. Beleolvastam némelyik irományodba, s meg kell mondjam, valóban megfogott. Mármint ha a döbbenetet értelmezhetjük így is. Laposra taposott közhelyek, lazán átfogalmazott Coelho szövegek, hemzsegő felkiáltójelek, és csapni való helyesírás. Gyerekkoromtól úgy gondolom, hogy nincs az a fércmű, amit ne lenne érdemes elolvasni, mert legalább egy eredeti gondolat akad benne, amiért érdemes volt. A tiéd, barátom, nem ilyen. Nem kiválasztattál arra, amit csinálsz, hanem kiválasztottad magad. Olyan embernek, aki rendesen kijárta a nyolc általánost, megtanult írni-olvasni, és szert tett némi józan észre, semmi pluszt nem adhatnak az írásaid. Legfeljebb ötletet arra, hogy ha csak ekkora talentum kell egy kímélőbb életforma megteremtéséhez, ő is kipróbálhatja.

Veled ellentétben én úgy gondolom, a televízió az egyik legzseniálisabb találmánya az emberiségnek. (Közvetlenül a vezetékes meleg víz, és a villanyáram után.)  Már fekete-fehér korszakában is imádtam, több okból. Először is ez volt az első – és szinte egyetlen – olyan dolog, ami családdá formált minket, legalább a televíziózás idejére. Most mit nézel? Soha olyan csend és békesség nem volt nálunk, mint az Onedin család napi rendszerességű kalandjai idején. A szüleim nulla-huszonnégyben voltak képesek háborúzni, enyhet csak az este és a vele karöltve érkező mozgókép hozott. Ilyenkor láttam őket mosolyogni, sőt nevetni is, izgulni, körmöt rágni, fészkelődni. És ilyenkor tudtak a valódi hangjukon szólni egymáshoz is, hozzám is. Adásidőig és utána visszaváltoztak mogorva, egymással és az életükkel torkig teli, fogcsikorgatva elkötelezett házaspárrá.

Szóval imádtam a tévét, már csíra koromban is. Leginkább azokat a műsorokat, amik közelre hoztak messzi tájakat, embereket. És még inkább imádtam, amikor mindez megtelt színekkel. Már nem csak azt láthattam a képernyőn, milyen a Himalája, vagy a Taj Mahal formája, hanem láthattam a színeiket is. Neked, észosztó barátom, lehet métely a televízió. Nekem, aki tudom, hogy jól kiszámítható módon az életben nem jutok el – teszem azt – Las Vegasba, hogy megtapizhassam a csodáit, az is elég, hogy legalább a képernyőn láthatom. Nemigen látom be, mit nyerhetnék azzal, ha csak a földrajz atlasz szolgálna információval arról, hogy a bolygó melyik hosszúsági és szélességi fokán található. Szerinted? 

Azt mondod, a természettudományos műsorokat te is szívesen nézed, mert fejlesztik a tudásodat? Aham. Én is így gondoltam. Egy darabig. Aztán egyszer csak feltűnt, hogy a régi korokat bemutató darabok során a narrátor szinte végig kérdez. Legyen szó a majákról, Ehnaton fáraóról, Bizáncról, akármiről. Elhangzik egy tényfolyam, aminek a végén mindig kérdés áll. A mostani század emberének nyilván fogalma sem lehet arról, mi és hogyan történt az ókori Egyiptomban, azon kívül, amit a leletekből, a fennmaradt írásos emlékekből összerakott az erre hivatott történészek sora. Ki fog adásba engedni egy olyan terméket, ami homlokegyenest mást állít, mint a ma hivatalos álláspont? A műsor keretében nyilatkozó tudósok, művészek, történészek mondanak néhány okos mondatot, gondosan ügyelve rá, hogy kicsit se térjenek el mindattól, amit már hallottunk az általános iskolában történelem órákon. Vagyis nyugodt lélekkel kijelenthetjük, hogy lepkefingnyi többletet sem tettek hozzá az eddig ismert tényekhez. Viszont nyilván örültek a szereplésnek és a gázsinak. A műsorkészítő pedig a fizetésének. Nyugodtan kijelenthetjük mi, a nézők is, hogy szikrányit sem lettünk okosabbak a kérdéshalmaztól, amit a film készítője az arcunkba tolt. Ezeknek a történelmi műsoroknak egy hasznuk van: hozzáadják a száraz tananyaghoz a képet, megjelenítik az eltűnt korok tárgyait és embereit. Közel hozzák, s leteszik az asztalunkra. És ettől lesz valóban értelmük és értékük.

Azt mondod, a tévé és a számítógép eltávolítja egymástól a családtagokat, mert amíg azt bámulják, nem beszélgetnek egymással, sorvad a kommunikáció, s vele a figyelmük egymás iránt. Anya a délutáni szappanoperát bámulja, amíg a vacsorát főzi, és teregetés közben is ki-kiszalad a fürdőszobából, ha a párbeszédből úgy hallja, fokozódik a drámai helyzet, s ehhez muszáj látnia a képet is. Apa is azonnal a doboz elé veti magát, amint megérkezik, lerogy a kanapéra, felbontja a doboz sört, és nézi a híradót, aminek pont a közepén készül el a vacsora, de nincs baj, a konyhában is van készülék, s amíg esznek, nem maradnak le semmiről. Majd jön az esti sorozat, utána a nagyfilm, amit a gyerek már a saját szobájában néz a saját kistévéjén, mert fekvésidő van, holnap iskola. Anya még beviszi a gyerek szobájába az osztálypénzt, beborítékolva, mert ez valahogy mégis szóba került a vizuális rágógumizás közben, apa is benéz, holnap beviszlek kocsival, fiam, megemeltem a táskád, majdnem leszakadt a tököm, komolyan mondom, nem normálisak ott bent, hogy kötelezővé teszik bevinni az összes rohadt könyvet csak azért, hogy megmutassátok, mind be van kötve. Ja, és beszéltem Dominik apjával, ő visz titeket  edzésre kedden, és én jövök utána értetek. Jó éjt.

Átlag család átlag estéje. Apa buszsofőr, napi nyolc óra a hivatalos munkaideje, de tíznél kevesebbet sosem végez. Kell a pénz, és az állása is. A gerince tropa a rázkódástól és az üléstől, a kezei és a karjai merevek, kopnak az izületei, kopik az ereje. Anya tisztviselő a kerületi önkormányzatnál, ő legalább négykor tényleg eldobhatja a tollat. Hazaesik a televásárolt szatyrokkal, elpakol, a fia elé megy az iskolához, ha még eszébe jut valami, beugrik a kisboltba megvásárolni. Ha már ott van, vesz a gyereknek egy csokit, üdítőt, vagy joghurtot, épp mit kíván. Otthon előveszi a főzni valót, megtömi a mosógépet, bekapcsolja a konyhai tévét. Amíg fő a vacsora, nézi az aktuális epizódot a legújabb brazil hamupipőke történetből. Ez legalább egy időre kimossa az agyából a hivatali stresszt, a rosszindulatú kolléganőt, a hatalmaskodó, pöcsfej főnököt. Anya pontosan tudja, hogy a szappanopera, amit néz, nem a valóság. Maga sem tudná megfogalmazni, ha megkérdeznék, miért is nézi odaadással, hiszen a lapos, semmitmondó sztori szerinte sincs köszönő viszonyban sem a realitással. Ha egyszer lenne ideje ezen elgondolkodni, rájönne, hogy a felnőttként is meglévő meseszomját oltja vele. Feloldja, átszínezi vele a szürke hétköznapokat, a mindig egyforma hivatali és otthoni munkát. De ha a fia szól hozzá, felé fordul teljes figyelmével azonnal. Meghallgatja az iskolai történéseket, és apának, aki közben hazaért, és a kanapén hever a tévé előtt, elmesél egy történetet a napjából. Apa nem néz anyára, mivel a képernyőt bámulja, de amikor belekérdez a sztoriba, világos, hogy odafigyelt anyára, és nem a szemével hall. Anya a beszélgetés közben észreveszi, hogy apa keze ökölbe szorul. Kimegy a fürdőbe, behozza a krémet, amit az izületi fájdalom ellen írt fel az orvos, de nem átadja a tubust, hanem ő keni be a kenőccsel apa bütykös ujjait. Cserébe puszit kap az arcára, és egy hálás mosolyt.

Mennyivel lenne szeretőbb és egymásra figyelőbb ez a család tévé nélkül? Lehet, hogy többet beszélgetnének. De vajon több lenne a mondanivalójuk is? Mindent, ami lényeges volt aznap, elmondtak egymásnak, mindent, amit tenni lehetett aznap, megtettek egymásért. Én azt gondolom, a zajláda nélkül sem terem annyi téma egy átlag napon, hogy a lefekvésig eltelő időben a családtagok egymás szájából kapkodják a szavakat. A sűrűsödő csendre lenne inkább esély. Az meg kinek jó?

 

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!