Impotens nő

Margit mélységesen

egyetértene azzal a manapság oly divatos tétellel, hogy amiben most élünk, az elidegenedés kora. Hogy minden vívmánya, a televízió, az internet, a mobiltelefon, az összes, életet könnyítő kütyü csak arra jó, hogy elvonja a figyelmünket az igazán fontos dolgokról, úgymint szeretet, törődés, figyelem, bla, bla, bla. Legalábbis ezt halljuk úton und útfélen szomorú szemű, szakállas szociológusoktól, hivatásos és önjelölt guruktól, a szomszéd Terikétől a körfolyosón.

Én másképp látom. Az emberiség történetében ez az első olyan korszak, amikor – legalábbis ha voltál olyan szerencsés, hogy a fejlett világ bármely részén, és fehér embernek születtél – a társadalmak megtermelt javaik jelentős részét áldozzák nyugdíjrendszerre, szociális szolgáltatások fenntartására, a szegénység csökkentésére.

A ma embere azzal a tudattal nőhet fel, hogy a családja el- és megtartja, s ha ilyen nem jutott, vagy alkalmatlan a nevelésére, a gondoskodást átveszi az állam. Jól-rosszul, a minőségen lehet vitatkozni, a tényen nem. Nem csak hogy lehetősége van a tanulásra, hanem kötelezettsége is, hogy legalább az alapműveltséget elsajátítsa tankötelessége idején. Szakmát, diplomát szerezhet, akár egy időben lineáris, megszakítatlan folyamatként, akár élete bármely szakaszában, ha időt, energiát és pénzt szán rá. Nőként eldöntheti, akar-e feleség és anya lenni, vagy karriert épít, esetleg mindkettőt egyszerre akarja (ami egyenes út a megőrüléshez).

Azzal a tudattal dolgozhat, hogy idős korában saját jogán lesz jövedelme, tehát ha nem akar, nem függ senkitől.

A ma embere abba a tudatba nő bele, hogy alapvető és elvitathatatlan jogai vannak. És bár a világnak valóban sok baja van (még), olyan állapot, amely minden egyénnek megfelel, sosem lesz. Bár ki tudja? Ha az űrutazás megvalósulhatott matematikai modellezés útján, bármi megtörténhet.

A ma embere nyelveket tanulhat, könyvtárba járhat, ógörögül tanulhat, fogyókúrázhat, táncolhat, jógázhat, harcművészetet tanulhat, és bármiről, ami érdekli, információt szerezhet a világhálóról. Dönthet úgy, hogy szülőhelyén marad, s átlagos késztetéseivel átlagos életet él, vagy átlépi a saját és hazája határát, és otthonául választja a világ szinte bármely pontját.

Azzal a tudattal élhet, hogy a bajával orvoshoz fordulhat, ha összeesik az utcán, kórházba viszi a mentő, és akkor is természetes az életmentő műtét elvégzése rajta, ha öreg, munkanélküli, homoszexuális, mozgásszervileg vagy mentálisan sérült. Hányszor halljuk az esti híradóban, hogy fél órán át küzdöttek valaki életéért? Hogy sikeresen újraélesztették? Kire mondják azt ebben az állítólag embertelen, elidegenedett korban, hogy Taigetosz-pozitív? Hogy nem éri meg a ráfordítandó gyógyszerek vagy a kezelése árát?

A nyafogó szociológusokat, na meg (el ne feledkezzem kedvenceimről!) a vonzás törvényét kritikátlanul benyelőket visszaküldeném az időben. Nem sokkal, mondjuk, röpke 150 évvel. Csak egy hétre. A mai tudásukkal természetesen, hogy tudjanak mihez viszonyítani. És akkor el lehetne kezdeni gyári munkásként, vagy földet túró jobbágyként a pozitív gondolkodást, és bevonzani a lehetőségeket a… mire is? Egy adaggal több ételre? Rövidebb munkanapra? Szabad szombatra? Kevesebb gyerekre? Vagy arra, hogy ne csak a falu széléig érjen a látható világ?

Ha hatalmamban állna, mindenkit, aki még egyszer kiejti a száján azt az orbitális baromságot, hogy a fejlett technika eltávolítja egymástól az embereket, arra kötelezném, hogy akkor tegye le. Mondjuk, a hivatásos szeretetgurut. Rendben, csillagom, akkor tedd le a mobilodat, amibe beszélve időpontot adsz a hozzád forduló lelki rászorulónak. Tedd le a bankkártyádat, amire befizeted a hálás páciens által leperkált honoráriumodat. Tedd le a számítógépet, amibe nap mint nap belepötyögöd a gondolataidat, cikkek formájában. Tedd le az internetet, ahol naponta ellenőrzöd, hány megosztást ért el a tegnapi remekműved. Tedd le a tévét, ahonnan csőstül jönnek az információk és inspirációk a cikkeidhez, amikből egy napon könyv lesz. Elidegenedés címmel, természetesen.

Látom, döbbenten pislogsz. Hogyan is tehetnéd le mindezeket, hiszen szükséges eszközök, s neked nem is a létükkel, pusztán a nekik tulajdonított fontossággal van bajod. S miközben ezt elmotyogod, már fordulsz is vissza a monitor felé, mert eszedbe ötlött a holnapi gyöngyszem alapgondolata, s ezt azonnal be kell jegyezned a jelszóval védett mappádba, ahol minden ötletet, piszkozatot és készterméket tárolsz. Mert gyógyító gondolataid számolatlanul szórod ugyan, de szerzői jog terén azért biztos, ami tuti. És már bele is merültél egy esszébe, ami a kötelező iskolarendszer lélek-, szabadság és tehetségnyomorító visszásságairól szól, szemben egy letűnt kor gyakorlatával, ahol a gyerekeket szüleik és nevelők tanították (elegánsan elmismásolva a tényt, hogy ezt csak a felső tized engedhette meg magának). És persze eszedbe sem jut beleírni, hogy szellemi munkát végző szabadúszóként otthon dolgozol, lenne időd a magántanuló fiadat képezni. Hiszen te erre nem érsz rá. Magvas gondolataid vannak szeretetről, emberségről, odafordulásról, amiket meg kell fogalmaznod, le kell írnod. Nem szentelheted az időd javát a gyerekedre, hiszen akkor miből élne meg a család? „Apa fontos munkát végez, kisfiam, nem, most nem tudok labdázni veled, egy óra múlva lapzárta. Menj anyádhoz. Maaaaargit! Vidd ki a gyereket! És hozz egy kávét!”

 

Kommentek

(A komment nem tartalmazhat linket)
  1. Remet says:

    Végre valaki ezt is ki meri mondani!


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!