Impotens nő

És ugyanígy…

működik az élet felhősebb oldala, a le sem osztott lapok világa, a predesztinált csapdahelyzet, legyen szó életkörülményekről, kapcsolatokról, betegségről, halálokokról és -nemekről.

 

Eszembe jutott a tökéletes példa, nevezzük Margitnak. Vállalom a keresztanyai státuszt, mert sosem tudtam meg, hogy hívják, nem is érdekelt. Huszonéves voltam még, életem első kórházi kezelésén túl, ami egy cisztáról szólt. Leszívták, szépen gyógyult, de akkoriban még (nyolcvanas évek) nem rúgták ki az ember lányát órákon belül a gyógyintézetből, ha járóképes volt. Három hétig aszaltak odabent, egy tizenöt férőhelyes kórteremben, ami – természetesen – tele volt különböző korú nőkkel, akik révén – szintén természetesen – reggeltől estélig a különböző betegségek, és a folyományukként bekövetkezett rémisztő halálsztorik folydogáltak a légtérben. Nem is tartózkodtam sokat a nekem rendelt ágyban. Orvosvizit jött és ment, én pedig ezalatt, a lámpaoltás időpontjáig, a dohányzóban vagy a büfében múlattam az időt. Egyszer azonban véletlenül épp odabent olvastam látogatási időben, mikor Margit ágyánál megjelent a családja. A férje széles vállú, bikanyakú ember volt, gyűrött kockás ingben, farmerban. Már az feltűnt, ahogy az asszonya ágyánál megállt. Széles terpeszben, kezét zsebre vágva, fejét kicsit leszegve és állát előretolva meredt Margitra. Vele volt a tíz év körüli fiuk is, aki nem is köszönt az anyjának, megállt apja oldalánál, és mereven nézte az ágykeretet, szinte az egész látogatás alatt. A Bika (ezt a nevet kapta az én keresztségemben) tudomást sem vett a körülötte zsezsegő betegekről, a hozzájuk érkezett rokonságról, emelt hangon tudakolta, vajon mikor tervezi anyu, hogy végre felhagy a szimulálással és hazamegy, mert nincs mosott ruha, meleg étel, koszos a lakás, a gyerek nem tanul, és egyáltalán, hogy képzeli, hogy itt heverészik majdnem egy hónapja.

Margit a monológ alatt épp úgy tett, mint a gyermeke. Mozdulatlanul, kinyújtózva feküdt az ágyban, szinte belesüllyedt, és mereven nézte zoknis lábai felett az ágykeretet. Nem sírt, nem védekezett, nem kérte ki magának. Nem is nézett a férjére. Nem, nem azt játszotta, hogy a Bika nincs is ott. Azt játszotta, hogy ő nincs ott. Hallania kellett a kórteremben elapadó hangokat, majd a hirtelen beállt csendet, de mert nem nézett fel, nem láthatta, hogy az utóbbit már nem a párjául esküdött faszkalap viselkedése, hanem a nagyvizitre érkező fehér köpenyes csapat megjelenése idézte elő. Az osztályvezető főorvos, vagyis a Professzor Úr – ahogy a főnővér ájult tisztelettel nevezte – vézna, mogorva ember volt, kicsit sem kíméletes a betegekkel, türelmetlen a lassan gyógyulókkal, és kifejezetten ádáz a szimulánsnak diagnosztizáltakkal. Velem mindig elégedett volt, mert ritka találkozásainkkor – említettem volt, hogy én főleg a dohányzóban gyógyultam, amiért a főnővér be is fújt nála, mert szerinte egy tisztességes beteg az ágyacskájában lábadozik, mire a prof rövid úton elintézte azzal, hogy az ilyen betegeket szeretjük (hihi) –  mindig azt kérdeztem, mikor húzhatok már el innen. Most is gyorsan lerendezett, feltette az obligát kérdést a hogylétemről, megnézte a lázlapot, és már lépett is tovább. Margithoz, aki felett minden körülménytől zavartalanul még mindig ott tornyosult élete értelme, és mondta a magáét. A prof megjelenésére azért elhallgatott, de a tartása és az arcán honoló düh mit sem változott. Profunk itt is megnézte a lázlapot, feltette a hogylét-kérdést Margitnak. A motyogó választ, miszerint nem jól van, még mindig vannak fájdalmai, türelmetlen horkantással nyugtázta, majd keményen ráreccsent, hogy vegyen példát rólam, én milyen szépen gyógyulok, nyilván azért, mert gyógyulni akarok, és Margit  kapja össze magát. Ez volt az a lélektani pillanat, amikor Bika szükségét érezte az egyetértő megnyilatkozásnak, miszerint be kéne fejezni már a szimulálást, és tenni a dolgát végre. A prof, aki, mint mondottam volt, nem volt éppen az empátia megtestesülése, Bikára nézett, majd Margitra, merev tartására, lefelé néző szemeire, árnyékos, megviselt arcán a szégyen két piros foltjára. Valamit megérezhetett – és most itt az következne, hogy a hangulatból, a jelekből, de nem, ennél több történt, igen: Margitból, mert újra felemelte a lázlapot, egy percig meredt rá, majd közölte, hogy további egy hét gyógykezelés szükséges. A könyökénél alázatos tartásban görnyedő főnővér hökkenten nézett rá, de engedelmesen feljegyezte a szentséges szavakat, Margitra villantotta műmosolyát, majd bálványa után loholt.

 

Margit pedig kivirult. Ellazult a tartása, arcáról eltűnt a merevség, és végre rá tudott nézni apura. Akivel mindjárt közölte is, hogy hallhatta, még nem gyógyult meg, itt kell maradnia. Sajnos. A hozzászúrt hangulatjelző szó kicsit sem tűnt hitelesnek, a Bika sem volt vevő rá, mert hirtelen sarkon fordult, és kirobogott, hátrahagyva a gyereket, aki néhány másodperc múlva követte, anélkül, hogy elköszönt volna. Margit félig felemelkedett a fekvésből, a könyökére támaszkodva körülnézett a kórteremben, aztán maga elé nézett, és mosolygott.

 

Nem volt még ez idő tájt nagy tapasztalatom  házasságról, asszonylétről, azzal együtt sem, hogy férjnél voltam, az első házasságomban, ami a végét járta (számomra), s ennek volt egyenes következménye a betegségem is. Ezt akkor még nem tudatosítottam, csak éreztem, hogy a sehová nem vezető erőlködés – hogy mégis működjön, ami már születésekor halálra ítéltetett –  következménye volt a kór, és a meghozott döntés eredményezte a gyors gyógyulást. Ahogy azt sem tudhattam, milyen a jó házasság. Csak azt tudtam perfektül, milyen nem. Húsz évig nézhettem az őseimét, akik harminckét évet húztak le egymás oldalán, holott harminckét percet sem lett volna szabad együtt tölteniük. De ez egy másik történet. Szóval, elnéztem Margit átlényegülését, és abban a pillanatban nem csak tökéletesen értettem, de éreztem is, mi zajlott le benne. Haladékot kapott. Még egy hétnyi haladékot, hogy ne kelljen visszamennie az elcseszett életébe, a lelketlen tahóhoz és a lelketlen tahó kiskorú másolatához, akik elszívják az életerejét, nem titkoltan cselédnek használják, nem érzik szükségét annak, hogy jó szót, de akár  egy köszönést is pazaroljanak rá, ami a sarki fűszeresnek is kijár. És mondhatná nekem most bárki, hogy jó, de lehet, hogy Margit kiérdemelte ezt a bánásmódot, meg különben is, mindenki a maga szerencséjének kovácsa, hát hiszen tehetne is ellene, meg az összes többi időtlen, sorvasztó baromságot. Margit is tudta, én is tudtam, a prof is tudta: neki ez jutott, ez az a csapda, amiből nem fog soha szabadulni. Margit középkorú volt, az arca átlagos, a teste elhasznált, a lelke fáradt. Fiatalon sem lehetett az az amazontípus, aki kelepcébe esés fennforgásakor inkább lerágja a saját lábát, hogy szabaduljon, vagy a fém zseblámpa forgatónyomatékával gyújt világosságot apu fejében, hogy tudja már, merre áll arccal. Margit lelkileg volt alkalmatlan a magáért kiállásra, bármiféle harcra, a változtatásra. Akkoriban még nem volt ekkora irodalma az önsegélyezésnek (mármint mentálisan), nem olvashatott veretes okosságokat a rejtett potenciáljairól, sorsfordításról, vizualizálásról, vonzás törvényéről, és Csernus doki sem üvölthette le a hajat a fejéről a saját érdekében, mert kamasz volt csak. De ha mindezt hallhatta, olvashatta volna, Margit akkor sem tudta volna a magáévá tenni. Mert nem róla szólt . Lehet, hogy visszhangot vertek volna a lelkében a szép és okos, erőt adó szavak. Lehet, hogy a buszon, villamoson olvasás közben kihúzta volna magát, s ez a testtartás ki is tartott volna addig, míg be nem lép a lakás ajtaján. De csak addig, s nem tovább. Mert nem lehet erőt adni az erőtlennek erővel. Nem lehet harcossá transzformálni egy bénultságba dermedt lelket. Nem lehet bölcs gondolatokkal megágyazni egy új elme születésének annál, aki megszokta, hogy a saját gondolatai elől is elbújik. Belátható időn belül nem.

 

Mégis le merem fogadni (tétre és befutóra is), hogy Margit igenis megszabadult – a maga passzív ellenálló módján persze. Szerzett egy másik betegséget, kicsit súlyosabbat, mint az előző, a hosszas kórházi kezelés után nem sokkal egy még újabbat, és így tovább, egészen a szomorú végkifejletig. Azt is elképzeltem, milyen lehetett a temetése. Összegyűltek a rokonok, fel- s lemenők, oldalágiak, sosem látottak is, megtárgyalták, hogy “édes istenem, ilyen fiatalon, micsoda tragédia, itthagyta a szegény urát, meg azt a szegény fiúcskát is, hát mi lesz most velük?”… Sorra odajárultak Bikához, aki épp olyan tartásban állt a koporsó mellett is, ahogy anno a kórházi ágynál, és még a puszik és kézfogások viszonzása közben sem vette le a szemét a lakkozott fenyőről, mintha azt várná, hogy egyszer csak kinyílik a teteje, kilép belőle Margit, és ő végre kiengedheti magától a haragját, ráripakodhat, mint régen, hogy “ideje volt már, nincs mosott ruha, piszkos a lakás, és a gyerek nem tanul, végezd már a dolgodat!’ És ha láthatta volna közvetlenül a halála előtt, valószínűleg megütötte volna a guta. Mert azt is lefogadom, hogy Margit akkor mosolygott. Olyan édes, szépséges mosollyal, amit életében sosem látott senki az arcán. Jelentéktelen és rövid életében ez volt az első és egyetlen alkalom, hogy rajta múlt valami. Életében nem formálhatott jogot a sértődésre, a halálával azonban lehetőséget kapott sérteni.

Kommentek


Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be:

| Regisztráció


Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az NLCafé-ra!