Lehet egy nő impotens? És ha nem, mi a megfelelő szakkifejezés arra az állapotra, amikor a szex nemhogy fizikailag, de gondolatszinten sem hiányzik?
Igen, ismerem a frigid kifejezést. Csakhogy ez nem az. A hűtőszekrénnyel analóg hölgy ugyanis – leegyszerűsítve persze – nem élvezi a szexet. Én pedig élveztem eddigi életem során.
Nem, nem is túladagolás miatti csömör. A promiszkuitásra nincs hajlamom. Átlagos nő vagyok átlagos ösztönvilággal, valahol félúton a zárdalakók és a swingerek közt.
A klimax tenné? Egy éve léptem át az ötödik ikszet, három éve látogat a „banyaláz”, elviselhető mértékben. Nincs elváltozás sem alkatilag, sem szervileg. Másfél évvel ezelőttig rendszeresen szexeltem egy négy évig tartó kapcsolatban, gond nélkül.
Az önbizalmamnak sincs oka sorvadni a múló idővel, mert nagyjából tizenöt éve ugyanúgy nézek ki, meg is kapom rendszeresen kevésbé szerencsés nőtársaimtól, ha szóba kerül az öregedés, hogy én csak fogjam be a pofámat.
Az aszexuális talán lehetne dobogós diagnózis, mert ez azt takarja, aki nem igényli a szexet, és nem is szenved a hiányától. De valahogy nem hiszek abban, hogy ez egyszer csak beköszön örökletes tényezők vagy kiváltó trauma nélkül.
Érzelmi megrázkódtatás sem lehet az ok. Kétszer voltam férjnél, ugyanennyiszer váltam, a házasságokat és a válásokat is túléltem ép lélekkel. A két frigy és a csekély számú szentesítetlen kapcsolat inkább hozzám tett, mint elvett belőlem. Beszereztem persze kisebb-nagyobb méretű lelki sebeket, de ezeket maradéktalanul gyógyította az idő és a humorérzékem. Igaz, nincs is hajlamom arra, hogy túl komolyan vegyem az életet. Magamat meg pláne.
Vagyis elvethettem a genetikát, a kiégést, a változó kort, a védekező mechanizmust, a pszichés sérülést. Maradt a bazi nagy kérdőjel: mi a frász van velem?
Feltúrtam a laikusok számára elérhető szexuálpszichológiai irodalmat, de nem találtam címkét a problémára. Így jobb híján kölcsön vettem a sorsverte férfiak állapotjelzőjét. Még mindig ez fejezi ki leginkább a helyzetemet, amit – a szerintem zseniális – Vavyan Fable így fogalmazott meg: „A szemafor zöld, de felszedték a síneket.”
Biztos vagyok benne, hogy a pszichológus hanyattfekvős mélyinterjúkat, a szexuálterapeuta swingerklubot, a természetgyógyász kundalini jógát, a háziorvos élénk színű tablettákat ajánlana a bajomra. Béla a sarki boltból meg saját magát. Még az is lehet, hogy valamelyik beválna. Csak az a bökkenő, hogy normálisnak gondolom magam, bármit mondjon Freud apó, a barátaim, vagy az anyaszentegyház. És mindaddig így lesz, amíg azon nem kapom magam, hogy a láthatatlan barátommal beszélgetek a villamoson. Az vesse rám az első követ, aki nem fél, hogy feljelentem.
Hogy miért gondolom blogolásra érdemesnek a személyes nyomoromat?
Mert történt valami, ami két dologra döbbentett rá: egyrészt a már felvázolt impotenciámra, másrészt arra, hogy fél évszázadom alatt most először van időm eltöprengeni azon, vajon hogyan is működik a vonzás törvénye a VALÓSÁGBAN. Mert vegytiszta, színes könyvbe öntött formájában, csókolom, ordas nagy hazugság.
De hogy a kezdetnél kezdjem:
Felhívott egy pasas a ködös múltból. Annak idején üzleti kapcsolatban álltunk, nem túl sűrű találkozásokkal. Jóképű, izmos testű, kreol bőrű pasi volt, hihetetlenül szép szemekkel, a harmincas évei közepén. Jellemre tróger, a szeretni és kötődni képtelen, de teljes odaadást követelő fajtából. Mihelyt megkapta, már ott sem volt, átcuccolt a következő becserkészett nőhöz. Sosem feküdt kihűlt ágyba, a kapcsolatai párhuzamosan futottak, és mélységesen leszarta, milyen romokat hagy maga után. Engem is bekóstolt természetesen, hiszen nőből voltam, de az üzlet szerencsére kizárta a viszonyt. Maradt egy egészséges, flörtöléssel színesített barátság, ami évi négy-öt találkozásban, és kábé ugyanennyi hosszú telefontraccsban merült ki. Ilyenkor mesélt a legújabb asszonyról, az aktuális lizingelt gyerekekről, a munkájáról.
Aztán egyszer csak szerelembe esett, de istenigazából. Ha csak úgy elmesélte volna, mi történt vele, nemigen hiszem el. De láttam elolvadni és megszépülni pusztán attól, hogy a nővel beszélt telefonon. És ami végképp meggyőzött arról, hogy valóban sültszerelmes, az volt, hogy míg a nővel élt, egyetlen bókot sem kaptam tőle. Úgy beszélt az ő asszonykájáról, hogy legalábbis egy Marilyn Monroe féle szuperdögös cicát képzeltem el. Aztán megismertem személyesen. Nő vagyok, ergo fogalmam sincs, mi szép és mi nem egy férfi számára. Én egy már nem fiatal, nem épp karcsú, igaz, mellben bőségesen megáldott teremtést láttam, teljesen átlagosat. Olyat, akiből tíz perc alatt száz jön szembe az utcán. Nem volt kirívóan okos, vagy jó természetű sem.
A pasas istennőként imádta. A nőnek nem lehetett olyan kívánsága, amit ne teljesített volna azonnal. Mindig is sokat dolgozott, de ebben az időben a felére fogyott, annyi melót vállalt. Zokszó nélkül vette tudomásul, hogy a csaj főzni sem hajlandó a kedvéért, tizenhat óra meló után sokszor csak a hideget találta a hűtőben. Ha anyunak bedurrant az agya, elhordta mindennek, amire nem oroszlánordítás, hanem gügyögő bocsánatkérés volt a válasz. A hajdani macsó igazi szeretetkoldus lett. A kívülálló azt gondolhatta, a pasas egy szerencsétlen féladag tejbegríz, akinek valamilyen okból nem jutott jobb lap, én azonban tudtam, hiszen ismertem, hogy soha életében nem volt ilyen boldog.
Telt az idő, a hívásai ritkultak, majd egy időre megszűntek. Nem aggódtam, gondoltam, minden rendben van vele. Aztán jelentkezett újra, kétségbeesetten, segítségre, jó szóra éhesen. A nő ráunt a kapcsolatukra, és eleinte csak finoman éreztette, hogy jobb lenne, ha odébb állna. Mikor látta, hogy ettől csak még jobban tapad hozzá, következtek a durvább módszerek. Kimaradások, kiprovokált veszekedések, megcsalás titokban, majd teljes nyíltsággal. A „vedd már észre magad” akciók odáig fajultak, hogy az én nyomorult barátom egy átdolgozott nap után a konyhában ülve szenvedte végig a hálóból kihallatszó önfeledt kefélés hangjait.
És még ezután is maradni akart. A csaj végül összeszedte a cuccait, elvitette egy közös barátjukkal, majd zárat cserélt, és elérhetetlenné tette magát.
Ezt a sztorit zokogta el (szó szerint) nekem a telefonba. Nem hitte el, pontosabban nem akarta elhinni, elfogadni a véget. Ötleteket követelt tőlem, hogyan hódíthatná meg újra, mit tegyen, hogy vele lehessen. Nekem tudnom kell, hisz nő vagyok. Próbáltam elmagyarázni, hogy reménytelen küzdenie, ez a szerelem végképp elveszett. Meg sem hallotta, mondta a magáét. Végül türelmemet vesztve a fejéhez vágtam: „Csak annyi történt, hogy becsengetett a postás a karmáddal. És ha ennyire fáj, az azt jelenti, hogy egy csomagban kaptad meg mindazt, amit másoknak okoztál.” Hosszú csend végén letette a telefont.
Hívott persze azután is. Szépen végigbandukolt a gyász fázisain, míg végül úgy tűnt, feldolgozta és a helyére tette élete egyetlen love story-ját.
Majdnem tíz év telt el az utolsó személyes találkozásunk óta, kíváncsi voltam rá. Nos, a pasas ugyanolyan jóképű, kreol bőrű, szép szemű, mint volt. Csak egy még diszkrét domborulat hastájékon, az őszülő haj, és az elmélyültebb nevetőráncok jelezték, hogy ő sem sztázisban töltötte az elmúlt időt.
Belsőleg semmit sem változott. Mesélt az aktuális anyuról, aki két gyereket és egy férjet hagyott ott a kedvéért, lemondva minden anyagi és szülői jogáról, örökre. És akivel – what surprise – épp úgy lejtmenetbe fordult a love, ahogy az összes többivel. Csak ezt nehezebben tudja majd lerázni magáról, mert az asszony mindent feladott érte, és depresszívebb időszakaiban a halált emlegeti elhagyás esetére.
Az én drága barátom mindezt a rá jellemző könnyedséggel, szinte nevetve mesélte el. Oldottan, lazán udvarolt nekem, pedzegetve a már annyiszor feltett kérdést: vajon miért is nem leszünk mi egy pár?
Néztem ezt a mellbeverően férfias, szellemileg is topon lévő pasast, aki épp mélyen behajolt az aurámba, belélegeztem az arcszesze illatát, bámultam a fényes szemeit, kidolgozott izmait, és arra gondoltam, atyaúristen, impotens vagyok. Egyetlen idegszálam sem rezonált a pasasra, a belőle áradó tesztoszteron felhőre, a bókjaira. Egyetlen dolog lett nagyon sürgős: haza kell mennem, mert ez a randi felszínre hozott néhány olyan kérdést, amin – tudat alatt – évek óta kérődzik az agyam, de megfogalmazni nem volt idő.
Most van.
Tehát fogalmazok.
folyt. köv.
Kommentek